az élet Londíniumban

Szerda este aktiváltam a bankkártyám, majd tegnap lekértem az egyenlegemet egy automatánál, ami azt írta ki, hogy 0,00 font van rajta.:( Délelőtt rákérdeztem a HR-n, ahol azt mondták, éppen ma kellene megérkeznie rá az első (1,5) havi fizetésemnek. Nem bírtam munka utánig várni, már ebédszünetben kimentem megnézni, s valóban, most már volt rajta pénz! Mindjárt ki is próbáltam egy boltban, hogy működik-e a kártyás vásárlás. Működött! Ekkor szokták mondani, hogy Jobb későn, mint soha.:)

A fizetés reklamáció mellett a HR-n a welcome package-re is rákérdeztem, mivel kiderült, járt volna nekem is az első munkanapomon, de én nem kaptam. Többszöri bocsánatkérés kíséretében kaptam egy dossziét tele hasznos (?) információkkal, valamint egy egérpadot, poháralátét szettet, szövet szatyrot és egy fülhallgatót. Mikről maradtam le...de mint tudjuk, Jobb későn, mint soha.:)

Este kivételesen nem röpizni mentünk a Roland munkahelyére, hanem egy tánciskolába! Ez a tánciskolába járás dolog nálunk kitűntetett jelentőséggel bír. Mindig azt mondtam a Rolandnak, amikor távkapcsolatban éltünk, hogy így még egy tánciskolába sem lehet közösen beiratkozni. És most tessék, ennek is eljött az ideje! (Jobb későn, mint soha.:)) Egy olyan iskolát választottunk, ami a közelben van, s ahol nem havi bérletet kell venni, hanem alkalmanként kell fizetni. Habár a kezdő csapat már szeptemberben kezdte a kurzust, csatlakoztunk hozzájuk. Éppen egy új tánc volt terítéken, a slow fox! Annak ellenére, hogy már mindketten tanultunk korábban táncolni, ez a tánc egyikünknek sem rémlett.

Maga a suli érdekes volt, egyrészről nehezen sikerült megszokni, hogy egy óriási nagy teremben paralel két csoportnak folyik az oktatás, s néha nem nekünk szól a zene. Másrészről pedig én szeretem kihasználni a 45 percet, amiért 8 fontot fizettem. Éppen ezért nem annyira tetszett, hogy amíg a fiúk tanulták a lépéseket a lányok csak álltak, s nézték őket.:) De az oktatás utáni gyakorló blokk mindenért kárpótolt, bő egy órát maradtunk, szóltak a különböző zenék, s mindenki táncolta a rá tanult koreográfiákat. A táncos múltunkkal szinte az összes tánc koreográfiáját eltanultuk a többiektől.

Jókedvűen s kellemesen elfáradva szálltunk be a kocsiba fél 11-kor. Akkor támadt az a ragyogó ötletünk (Jobb későn, mint soha.:)), hogy ha nem esik az eső Wimbledonban, akkor másnap kinézünk a teniszbajnokságra. Mivel az okos google azt mondta, hogy csak reggel 10-ig lesz beborulva, felhúztuk az összes órát/ beállítottuk az összes mobilt reggel 4,40-re. Még szendvicseket gyártottam, közben Roland összepakolt, s fél egykor már ágyban is voltunk. Jó éjszakát.

Kis infó a jegyről: Kb. 5ezer napijegyet mindennap reggel, nyitás előtt adnak el. S mivel nagyon kedvezményes áron, nagy rá a kereslet. Olyannyira, hogy maga a jegyvásárlás is felér egy programmal. Érdemes korán odaérni, hogy belekerülj ebbe a kb. első 5ezerbe... Ezzel a 20 fontos napijeggyel a court 1, 2 es a central pályák nem látogathatóak. A maradék x pálya pedig a szabad ülőhelyek/állóhelyek függvényében.

Szeretem csütörtökkel kezdeni a hetet, ráadásul a délelőtti munkavégzést még egy tűzriadó is megszakította. Igaz, őszintén megvallva, az egy kicsit ijesztő volt. Először megszólalt a tűzjelző, majd egy gépi hang bemondta, hogy ne mozdulj, amíg ők nem mondják. Ez ismétlődött kb. 10-szer. Ekkor én még mosolyogva ültem az asztalomnál, s nyugtatgattam a kicsit izgatott Dorat.

Azonban ezt követően egy sokkal élesebb és hangosabb riasztóhangra váltottak, s egy élőhang mondta, hogy azonnal hagyd el az épületet! Kicsit bénáztunk a tűzlépcső megtalálásával és a speciális ajtó kinyitásával, de utána szépen lebattyogtunk 7 emeletet. Az EBRD előtti téren gyülekeztünk, volt névsorolvasás, majd kb. másfél órával később visszatérhettünk az irodába.

A mai napig nem tudjuk, hogy ez valódi tűzriadó volt e, vagy csak egy próbariadó. A titkárságot általában értesítik a próbariadók előtt, de most ők is meg voltak lepve. + Délután kaptunk egy emailt, hogy valamelyik szerverünknél áramkimaradás volt, ami adatveszteséget okozott. Szerintem jobb tudatlanságban maradni.

Kaptam az egyik volt PSZÁF-os kollégámtól egy emailt, hogy publikálásra került az az anyag, aminek az elkészítésében még én is aktívan részt vettem. Jó érzés volt megnyitni és beleolvasni. Ott volt a borítón a nevem...hüpp-hüpp.

Mivel a 10 nappal meghosszabbított szemüveges kuponom ma járt le, nem tudtok tovább tologatni a dolgot, munka után Rolanddal találkoztam s kb. 40 percünk volt két szemüveg kiválasztására. (1-et fizet, 2-t kap akció volt éppen a boltban.) Nem mondanám, hogy egyszerű volt a feladat, megküzdöttünk vele rendesen, a boltot már ránk kellett zárniuk. Mondjuk ki, Roland szerint sem vagyok szemüvegén. Végül ezek mellett döntöttünk:

http://www.specsavers.co.uk/glasses/womens-glasses/carlotta/

http://www.specsavers.co.uk/glasses/womens-glasses/malvina/

A Monument lábánál vacsiztunk, Tescoban vásárolt frissen sült csirkét, salátát és zsemlét. Megállapítottuk, hogy elég érdekes emberek sétálgatnak arra felé. Vagy csak az optikusnál rajtam maradt egy speciális szűrő, amin keresztül láttam a világot?:)

A következő 4 napot Belgrádban töltöttem, az 50 fős munkahelyi csapatommal. Úgynevezett retreat-re mentünk. Az előző munkahelyemen is volt ilyen, igaz, ott csak kiugrottunk egy hosszabb ebédre.:)

8,50-kor indult a gépünk Heathrow-ról, bécsi átszállással. Azt hittem, hogy taxival kell majd kimennem a reptérre, mert „vidéken”, vasárnap korán reggel nincsenek járművek. Ehhez képest Roland talált egy normál, menetrend szerinti buszt, ami Suttonből indult, és 2 fontért a célhoz vitt. Mivel reggel nem volt kedvem a kézipoggyászommal egyetemben a levendulamezőn+erdőn keresztül Suttonig sétálgatni, rendeltünk egy taxit. Nem is volt olyan egyszerű, sokadik cégnél jártunk csak sikerrel. A taxisofőrrel beszélgetni kezdtem, s a harmadik mondat után kiderült, hogy ő is magyar! Szimpatikus volt az 5 km-es út alatt, így elmentettem a telefonszámát, sosem lehet tudni, mikor jön jól egy taxis telefonszám...

Mivel a busszal vagy ‘éppen időben’, vagy ‘túl korán érek oda’ opciók közül választhattam, én az előbbi mellett döntöttem. Éppen ezért már előzőleg be kellett csekkolnom. Péntek délután nem sikerült elintézni a munkahelyemen, ahol lett volna nyomtató, mert még nem volt megnyitva a check in. Ezt követően pedig sikeresen elfeledkeztem a dologról. Végül szombat éjjel, a pubból hazafele utazva, a mobilomon keresztül próbálkoztam újra. És siker! Ráadásul ki sem kell nyomtatni a beszállókártyát, elég a mobil kijelzőjén megmutatni. Erre nagyon kíváncsi voltam! És és és és, tényleg, a kijelzőmön megjelent vonalkódot olvasták le a kapunál! Ez aztán a 21. század! (De mi van, ha lemerül a telefon? Vagy mint ami Bécsben történt velem, először nem találtam netet, hogy megnyissam a linket...)

A bécsi izgalmat megelőzte a kollégáim kisebb ijesztgetése, miszerint a személyim nem lesz elég, útlevél kell Szerbiába. Nem volt igazuk, már egy éve lehet személyivel is utazni! Igaz, már a bécsi gépen ültem, amikor Ati utánanézett ennek és megírta a választ...(huhh) Végül szerencsésen megérkeztünk, a szálloda nagyon szuper volt, egészen modern, nem véletlenül adták neki azt a nevet, hogy Life Design Hotel?!:)

A négy nap alatt olyan ellátást kaptunk, hogy az utolsó este a koktélruhámban behúzott hassal közlekedtem! Nagyon finomak a szerb ételek, kicsit a magyar ízekre emlékeztettek. Fűszeresek, zsírosabbak, s nagyon húsosak. Igaz, mindenki úgy utazott vissza Angliába, hogy nem bírt ránézni a marha- és sertéshúsokra! Teljesen telítődtünk!

Nade mi is volt a 4 napos program?

Voltunk egy igazi szerb étteremben, ahol kipróbáltuk a szerb specialitásokat. (Mindenkinek ajánlom: Manjez restaurant)

Voltunk a vár éttermében, ahol a naplementét csodáltuk. (Kalemegdanska Terasa restaurant at Kalemegdan fortress)

Voltunk egy kastély kertjében kerekasztal beszélgetésen, amin szerb gazdasági szereplők is részt vettek. A programot egy több órás állófogadás követte. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy esküvőn lennék... (Privrednik)

Voltunk jégkrémgyár látogatáson. (Frikom-> Szerbiában ez a no.1, megelőzi a Nestlét is!)

Voltunk buszos városnézésen, amit megszakítottunk egy sosem elkészülő templom- és egy múzeumlátogatással. (Előbbi a világ egyik, Dél Kelet Európa legnagyobb ortodox temploma, Saint Sava, utóbbi pedig Tito sírja). A város központjában is vannak helyek, melyek a háborús időkre emlékeztetnek. Leszámítva pár utcát, s a vár környékét, amik tényleg nagyon hangulatosak és szépek, nagy szükség van a felújításra, fejlesztésre.:(

Voltunk a Dunán egy hajón bulizni és egy másik hajón vacsorázni. Mindkét helyen élőzene kísérte az esténket.

Voltunk egy olyan étteremben, ahol a női mosdóban többek között egy pihenő sarok fogadott, kényelmes bársonyszékkel és pezsgővel. Ott 4 órán keresztül ebédeltünk.

Tehát nem volt rossz dolgunk! Én személy szerint külön örültem, hogy azon kevesek közé tartoztam, akiknek nem jutott egyágyas szoba. Egy óriási szobát kaptunk Doraval közösen, aki pár héttel utánam kezdett, s aki szintén örült a szobabeosztásnak. Elég sokat beszélgettünk, s a szabadidők nagy részét is együtt töltöttünk, gyalogos városnézés, valamint kisebb szuvenírvásárlás formájában. Egyébként Dora Romániában született de évek óta Németországban él a barátjával, akarom mondani a férjével! (Fiatalabb nálam:)) Sikerült egy mondaton belül is keverni az angolt a némettel, de ez minket egyáltalán nem zavart!

A Belgrád-Bécs járaton nem bírtam az ablaktól elszakadni, olyan tiszta volt az idő, pl. még a Balatont is láttam a Tihanyi félszigettel! (ld. halvány kép!) A visszaút második felét teljesen átaludtam, jól is tettem, állítólag végig rázkódott a gép...

Roland Suttonben várt egy csokor virággal. Nagyon hiányzott nekem, pedig csak négy napról volt szó, ami még pár hónappal ezelőtt, amikor csak hétvégente tudtunk találkozni, mindennaposnak számított. De most már más idők járnak...szerencsére:)

...arra, hogy kétszeres Nagynéni lettem! Hiába kaptam egész éjjel és reggel az SMS-eket, hogy éppen mi történik, én egyikre sem ébredtem fel. Olyan mélyen álmodtam éppen azt, hogy születik a Hanna, hogy teljesen átaludtam a Hanna születését.:) (fotó publikáláshoz a szülők engedélyét kell kérnem!:))

A nagy lustálkodást meg kellett szakítanom pár perc erejéig, amíg betettem a sütőbe a croissantokat. Hihetetlen egyszerű elkészíteni, s nincs is annál jobb, mint amikor pékségillat költözik a lakásba. (+a sütő használata maga már egy pozitív externália, fűti a lakást:))

Új helyre mentünk futni, mert az elmúlt napok nagy esőzései után túl nagy sártenger fogadott volna minket a szokásos "futópályánkon". Olyan érdekes volt az idő, a park bizonyos részein csepegett az eső, máshol meg sütött a nap. Elég sokat futottunk, hazaérve bekapcsoltuk a gőzfürdőt (igen, az óriási házikónkban még az is van:)), most először én is kipróbáltam!

Este bementünk a városba, egy érdekes színházi előadásra, melynek helyszíne egy pub volt. A nézők száma kb. 20 lehetett, míg a szereplőké 5! Kicsit abszurd volt, de jobb, mint amire számítottunk! (Roland ismerte a rendezőt a kollégái révén.) Színház után még körbemetróztuk az egész várost (a jól tájékozódó Jai-nek köszönhetően), hogy végül pár emberrel kiegészülve az utcán, egy pub előtt álldogálva megigyunk pár sört.

Ahhoz képest, hogy másnap hajnalban indult a gépem Szerbiába, elég  későn kerültem ágyba...

Rolandék munkahelyén a nagy olimpiai jegyvásárlási őrületen felbuzdulva Mini Olimpiát tartanak. Ma a röplabda volt soron, amiben Roland is részt vett. Sajnos nem sikerült a munkából időben elindulni, így csak a meccs utáni sörözésre értem oda.

Mikor lefeküdtünk aludni még nem is sejtettem, hogy másnap mire fogok ébredni....

A délelőtt nagyon intenzíven dolgoztam, megérdemeltem volna, hogy délután hazamehessek, de sajnos nem tehettem:( Ma járt le a szemüveg rendelésekor felhasználható kuponom, s mivel Rolanddal egyik este sem sikerült benézni a boltba, megpróbáltam meghosszabbítatni a kedvezményt. Sikerült! Kaptunk plusz 10 napot... Ér ez valamit? Majd kiderül!

A telefonomon keresztüli skype-ozás sajnos elég ritkán sikerül, idegeskedni rajta viszont annál gyakrabban. Ma kipróbáltam ebédszünetben, hogy Atit felhívom a munkahelyén. Nehezen találtam olyan pontot, ahol mindketten jól hallottuk egymást...végül a vezetékes telefonomat használtam. Azzal kristálytiszta volt a vonal!:) Hm, hm. Oooorsi, anno Te is állandóan Skypeoztál! Neked jól működött?

Este főzőcskés műsort játszottam, webkameráztam a szülőkkel, s közben készítettem a vacsit, paníroztam a cukkini- és padlizsánszeleteket. Nagyon szeretem ezt a kaját, még akkor is, ha elég pepecs egy dolog elkészíteni.

Ma először lekéstem a reggeli vonatom. Egyre később értem az állomásra, az elején még percekig vártam a vonatot, majd egyszerre értünk oda, majd a vonat várt rám, nekem futnom kellett, s azt is egyre távolabbról... A vonat (ma) nem vár(t).

Hiába volt a főnököm külföldön, az új feladatok nélküle is megtaláltak. Sőt, az egyik olyan sürgős volt, hogy megint túlóráztam. Az volt a szerencsém, hogy mozijegyünk volt, így kénytelen voltam fél 7-kor elindulni. Minden szerdán egyet fizet kettőt kap mozijegy és pizzaakció van a régi angol telefonszámunkhoz tartozó szolgáltatónál. Mivel még érvényes a telefonszám, éltünk a lehetőségekkel. Amiatt, hogy tovább kellett bennmaradnom, nem jutott idő arra, hogy beüljünk egy hangulatos pizzázóba, hanem csak leparkoltunk az egyik pub parkolójában és a kocsiban ülve falatoztunk. Kaptunk a pizzák mellé kis fokhagymás, vajas gombócokat is, nagyon ízlettek nekem! Mindeközben kint szakadt az eső.

Életünk első londoni moziélménye kettős, egyrészről nehéz volt filmet választani, mert kicsi volt a kínálat a nekünk szóba jöhető moziban (de mégis elég jó mellett döntöttünk (The way)), másrészről pedig nem volt igazi mozihangulat, csak 6-an voltunk a teremben. Roland kitalálta, hogy mint az úszás, ez is heti rendszerességű programunk legyen. Meglátjuk!:)

A mai nap sokkal lazább volt a tegnapinál! Ehhez még jóidő is társult, olyannyira hogy kicsit el is bizonytalanodtunk, jó ötlet e ma elkezdeni egy fedett helyre úszni járni. Végül tartottuk magunkat a reggeli tervhez, a Roland munkahelyén levő uszodában találkoztunk. Elég kicsi a medence és nem a legmodernebb (egy üvegházban van), de nagyon olcsó (1 évre 40 font a családi jegy) és nem népszerű, összesen hárman voltunk a vízben. A célnak tökéletesen megfelel!

Hihetetlenül jólesett úszni! Egész nap a monitor előtt ülök, a hátizmaim egy kővé nőttek össze. A mellúszás mellett megpróbálkoztam a kb. 10 éve nem próbált hátúszással is, már azt is sikerélménynek könyveltem el, hogy nem süllyedtem el!:) Jó lesz majd ezt is gyakorolni, szépen fokozatosan fogom növelni a hosszak számát.

Az úszi után a közelben levő kínaiból hoztunk vacsit. Hazafelé én vezettem, s először történt meg velem, hogy az út rossz oldalára kanyarodtam. Szerencsére nem volt gond belőle!:)

Reggel Anyuékkal beszéltem telefonon, amíg a munkába sétáltam. Szokatlan helyzet, hiszen nem szoktak olyankor otthon lenni. Azonban otthon pünkösdhétfő volt! Így már érthető:) Ennek alkalmából én túlóráztam kicsit...nagyon. Főnököm másnap Törökországba utazott egy konferenciára, s addig nem lehetett hazamenni, amíg nem volt teljesen kész a török gazdasági elemzés. Ha 7 után akarok kimenni az épületből, azt csak külön engedéllyel lehet. Elvileg. Gyakorlatilag ki lehet könyörögni magad a portán. Ezt ma is kipróbáltam. Működött.

Az új mobiljainkon van az a szolgáltatás, hogy Google Latitude. Ez olyan, mintha a mobilunk lenne a magánnyomozónk, ennek használatával  ugyanis láthatjuk, éppen hol tartózkodik a mobil tulajdonosa, vagy legalább is a telefonja.:)

A fárasztó nap után Rolanddal a városban találkoztam. Nem volt konkrét hely megbeszélve, csak annyi, hogy induljunk el egymás felé. Mindketten annyira a mobilunkba merültünk, figyeltük, hogy a térképen hol van a másik, hogy majdnem elkerültük egymást a London bridge-en:)
Beültünk még egy sörre egy pubba a Temze partján, majd jóleső fáradsággal hazamentünk.

Nagyobb alvást követően reggeliztünk (nem hittem volna, hogy a következő pár napban bármit is tudok majd enni), majd mint két turista bejártuk a belvárost a Roland tesójáékkal. Museumsquartier, Rathaus, Parlament, Hofburg, Graben, Stephansdom, Stadpark... szeretem ezt a várost!

Az idő nagyon gyorsan elrepült, sietnünk kellett a Südtiroler platzra, ahonnan busz vitt minket Pozsonyba. Mennyiszer vártam itt a narancsbuszra, ami hazavitt, Budapestre...

A reptéren egy magyar fiúval sikerült "összebarátkozni", aki már több éve Londonban él és elég szép karriert futott be idekint. Eltettük a névjegykártyáját, ki tudja mit hoz a jövő!

Az esküvő nagyon szuper volt, már-már úgy éreztük, hogy túl tökéletes. Egy kastélyban volt a gyülekező, ahonnan mindannyian átsétáltunk a szertartás helyszínére, a park közepére. Ott élő hárfazene fogadott.  Csodás napsütés volt, ezért szalmanapernyőt és legyezőt osztottak minden vendégnek.  A menyasszony, illetve az ifjú pár lovas hintóval érkezett/távozott. Minket egy kisvasúttal, valamint minikomppal vittek át a következő helyszínre, egy kis szigetre. A szabadban töltöttük a délutánt, szendvicsek és sütemények társaságában. Majd a férj-és-feleség is befutott a fotózásról, a gratulációkat követően felvágták az esküvői tortát. (Vacsora előtt?) Abszolút nem voltam éhes, ráadásul éppen a sütiktől lettem tele, de a torta annyira jól nézett ki, hogy egyszerűen nem lehetett nem befalni egy nagy szeletet belőle...:)

Újabb kisvonatozás vissza a kastélyhoz, ahol piros szőnyeg vezetett a teraszig. Ott hallgathattunk egy kis tangóharmonika koncertet, majd bementünk a nagy terembe, az asztalokhoz. Az isteni sokfogásos vacsorát nem nagyon szakították meg programok, csak a férj szülei mondtak egy kisebb beszédet.

A nyitótánc után nem igazán indult be a buli, részben azért, mert mindenki túl sokat evett, részben meg azért, mert az élőzene egy másik teremben volt, mint ahol az asztalok. Végül egy bő negyedórás komoly tűzijáték és pár vicces feladat után, kb. 2-kor az ifjú pár útnak indult. Pár percre rá mi is így tettünk.

Miközben rengeteg feladatom volt, amiket be kellett fejezni, ráadásul úgy, hogy 45 perccel hamarabb el tudjak indulni, ki kellett ugranom egy boltba kenyeret venni, amiből a mini teakonyában szendvicseket gyárthattam az útra. Megbirkóztam a feladattal, olyannyira hogy a megbeszélt vonatnál eggyel korábbit is elértem! (Rolanddal nem a lutoni reptéren, hanem már egy korábbi helyen volt megbeszélve a találkozó. Ő kocsival indult útnak a munkahelyéről, én pedig vonattal.) Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet e felszállni rá, mert ugyan a vonat egészen Luton-ig vitte az utasokat, tehát az irány nekem is jó volt, de nem tudtam, melyikkel érek oda gyorsabban. Végül felszálltam rá.

Már vagy 20 perce zötykölődtem, amikor Roland hívott: valószínűleg nem lesz ideje felvenni engem, mert egy dugóban áll. Szupi. Egy újabb negyedórával később már úgy tűnt, a repülőt sem fogja elérni.... Majd javult a helyzet, s mivel az eggyel korábbi vonaton ültem (éljenek a női megérzések), egyből Lutont tudtam megcélozni. A vonatjegyem azonban nem volt érvényes a teljes távra, s az ellenőrt sehol sem találtam. Az okostelefonom természetesen lemerült, így nem tudtam se azt megnézni, hogy hányra érek oda, se azt, hogy mennyibe került volna a jegy a reptérig, se azt, hogy vannak e kapuk a kijáratnál (vagyis lehet e bliccelni).

Szóba elegyedtem egy nagy hátizsákos sráccal, sejtettem, hogy ő is a reptérre tart. Tőle megtudtam a várható érkezési időt, valamint közösen kikalkuláltuk a jegyárkülönbözetet is. Szerencsére annyi pénz még volt nálam, de nem sokkal több... (A bankkártyámat még mindig nem kaptam meg.)

Leszálltunk a reptérnél, mentünk a kijárat felé. Már láttam a kapukat... A fiú csak annyit mondott, menjünk oda az egyik kapuőrhöz, s vázoljuk fel a helyzetemet. Még bólintani sem volt időm, már ott álltunk egy nő előtt, s hallgattam a sztorimat a fiú előadásában. Nem sikerült meggyőznie a nőt, 40(?) font büntetésről beszélt. Mivel nem volt nálam annyi pénz, plusz időközben egyedül maradtam, mert indult a reptéri busz (ami azt jelenti, hogy még nem is vagyok a célnál??!), lényegre törőbbnek kellett lennem. Kinyitottam a pénztárcám, amiben csak aprópénz zörgött. Ez volt a(z őszinte) fegyverem. És győztem! Végül a normál kiegészítő jegyet kellett csak megvennem, s még én is elértem a buszt!

Azonban itt még nincs Happy End, amikor leszálltam a reptérnél csörgött a (régi) mobilom, Roland csak annyit mondott, hogy menjek nélküle. Ő egy újabb dugóba került.

Mivel arra készültem, hogy majd a kocsi vár Luton közelében, és a 10 perces út alatt a csomagokat szortírozhatom, s például a munkahelyi táskámat a csomagtartóba tehetem, nem igazán voltam útrakész. Több szatyor a kezemben, két táska, egy kistáska, folyadék, dezodor...

...és arról nem is szólva, hogy a beszállókártyám a Rolandnál volt! Megkérdeztem a Ryanair pultnál, mit lehet tenni, a válasz, 40 fontért kinyomtatják a jegyem. Annyi pénz még továbbra sem volt nálam. A főbejárat előtt sétáltam fel és alá, s vártam a Rolandra. Próbáltam a csomagjaim számát lecsökkenteni, de nem igazán sikerült. A poggyászfeladást lezárták, Roland sehol. Kb. fél óra volt még indulásig, amikor megszólalt a telefonom, Roland volt, már leparkolt a lefoglalt helyünkre, most várja a kisbuszt, ami behozza. Max. 10 perc. Pulzus mérhetetlen. Futásra készen várakoztam. Rolandot megláttam a forgóajtóban, egy gyors szemkontaktus + iránymutatás, majd futááás!

Természetesen a mozgólépcső nem működött, a magassarkú cipőmben hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Természetesen az útlevél ellenőrzésnél éppen az előttünk álló családnál akadt valami probléma. Természetesen a csomagellenőrzésnél hihetetlen nagy sor fogadott. Tudtuk, ha ezt ki kell várnunk, nem érjük el a gépet. Végül egy külön sort nyitottak nekünk, s a folyadékokkal együtt átengedték mind a négy csomagom. A kapu az egyik legmesszebbi volt, félúton úgy éreztem, hogy nem bírok tovább futni...de nem volt más választásom. Viszont amikor a távolból megláttuk a beszállókapunk előtt kígyózó sort, (részben) megnyugodtunk. Még arra is jutott idő, hogy feltöltsük a palackunkat vízzel!:) Már csak amiatt izgultunk, mi lesz, ha kiszúrják, hogy több csomagunk van, mint a megengedett. De szerencsére ezt is megúsztuk. Fent ültünk a gépen, teljesen leizzadva, még jó pár percig kutyaként lihegve, de megcsináltuk!!! Az biztos, ha egy filmben látnám mindezt, azt mondanám, hogy az egész klisékre épül...

Pozsonyban Roland tesója és barátja vártak ránk, kocsival. Bécsbe érve elmentünk vacsorázni a közelbe, nem volt zárva a konyha még éjfélkor sem! Hát igen, ez nem Anglia!:) És éjjel nyitott ablaknál aludva is melegünk volt! Hát igen, ez nem Anglia! Vagy ezt mondtam már…?:)

Munka után meglátogattam a Dórit, bepótoltuk a tegnapi elmaradt talinkat. Mint kiderült, Dóri a szomszéd házban lakik, 2 percre a munkahelyemtől!!!! Nagyon szép, nagy, modern lakást bérelnek jelenleg 3-an magyar csajok.

Mondhatnám, hogy Dóri semmit sem változott, de ez nem igaz. Megmaradt a Dóris lazaság, nyitottság, de társult hozzá egy erőteljes határozottság. Azt éreztem, hogy  Dórinak jelenleg Anglia az otthona. Kiépített egy baráti társaságot, egy szép karriert fut, s a "mi hol van a városban" kérdéseimmel sem tudtam megfogni őt. Dóri, az angol lakos!

Átbuszoztam onnan az Oxford street-re, a hétvégi esküvői látogatáshoz szerettem volna egy-két kiegészítőt venni. Akkora dugó volt, hogy az út több mint egy órán keresztül tartott. Természetesen nem unatkoztam, az új mobilomat tanulmányoztam. Egyszer csak megszólalt, alig tudtam, hogy hogyan kell felvenni. Ati hívott Skype-on, Nimróddal együtt. Szegény baba nem igazán értette, hogy mi történik, hiszen ha a számítógépnél hallja a hangomat, akkor ahhoz mindig egy kép is társul. Néha integetett a monitornak és nyújtotta a cumiját a kamera felé...:-( Aranyos lehetett.

Jó pár órát töltöttem el a Primarkban, de nem sikerült szép kendőt vagy blúzt kapni a fekete koktélruhámhoz, be kellett érnem egy harisnyával és egy karkötővel. A boltból a Hyde Park oldalán, a Park Lane-n sétáltam le a vonatállomáshoz (Családom emlegeti ezt az előkelő utat, igaz ami igaz, itt vannak a legdrágább házak/lakások a városban!). Ugyan elértem a kinézett vonatot, de már így is elég késő volt mire leszálltam az állomásunkon. A fejlámpát beüzemelve, s minden bátorságomat összeszedve elindultam az erdő felé. Mindkettőre szükség volt, ugyanis két rókával találkoztam még az erdei út előtt! Az egyik utcában szaglászkodtak a kukák körül. A hangos éneklés és a papírszatyor zörgetése voltak az útitársaim. Szerencsésen megérkeztem...azért büszke voltam magamra!:)

Egy képkiállítás megnyitója volt délután az aulában. Mivel a Dórival mára beszéltünk meg egy kávézást, módosítottam kicsit a programon, elhívtam erre a rendezvényre. Végül sajnos bejött egy SOS feladat, kénytelen volt lemondani a talit, s így én meg kénytelen voltam egyedül megcsodálni mind a 20 db kiállított képet + megkóstolni a snackeket.

Rolandnak is volt az estére programja, s mivel az enyémet lefújták, csatlakoztam hozzájuk.
Amikor pár héttel ezelőtt a London Bridge alatti vasárnapi piacon sétálgattunk, találtunk egy helyet, ahol óriási serpenyőkben gusztábbnál-gusztább ételek készültek. Akkor azt hittük, ez is csak egy ideiglenes, a piachoz tartozó stand. De mivel azóta már többször nyitva találtuk, valószínűleg ez nem így van.:-) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy most kellően éhesek voltunk ahhoz, hogy kipróbáljuk! Paellát adtak paradicsomos húsgombóccal. A számomra fura párosítás ellenére nagyon finom, fűszeres, jól összepasszoló volt a végeredmény! 

Roland egyik osztrák ismerőse Kanadából jött egy konferenciára a városba, jó volt egy kis osztrák dialektet hallgatni. Azonban később az indiai barátunk, Jai is csatlakozott hozzánk, így visszatértünk az angolhoz. A napot egy nagyon hangulatos pub-ban zártunk a Temze partján. (Ide elviszem a kis családom is, ha egyszer végre kijönnek látogatóba...) Habár volt egy terasz rész is közvetlenül a parton, én csak egy fotó erejéig bátorkodtam kint maradni, eléggé lehűlt estére a levegő. (Ati, mobilos kép!)

Sikerült elnézni a menetrendet, s egy pénteki vonatra várni szerda este, ami csak nem érkezett... Így a 'vonatozás, majd az állomáson hagyott kocsival hazavezetés' kombináció közé egy bő 20 perces séta ékelődött.

Ma a főnököm megmutatta, hogyan lehet mobilt tölteni magyar töltővel angol konnektorban, átalakító nélkül.  Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnám ismételni...

Voltunk futni egy nagyot, Rolandnak is stresszes napja volt és nekem is. Dupla kört tettünk, jólesett!

Megpróbálkoztam az első halból készült vacsit elkészíteni, annyiszor ettünk már fish & chipset, de Kriszti-által elkészített halat még sosem. Kinéztem egy Jamie Oliver-es receptet, de félúton észrevettem, más halat vettem hozzá, előfüstöltet, amit tulajdonképpen már nem is nagyon kell tovább bonyolítani. Így a receptet eléggé leegyszerűsítettem, de szerintem a végeredmény nem lett kevesebb, a petrezselymes újkrumplival nagyon jó párost alkottak!:)

"34 órája esik az eső." -> Ezt írtam le ehhez a naphoz. Arra már nem emlékszem, hogy ez után a mondat után még hány órán keresztül folytatta, de a lényeg, hogy egyszer elállt!

Még pár héttel ezelőtt regisztráltam egy kerekasztal beszélgetésre, ami a dán jelzálogmodell sikeréről szólt. Habár volt egy elég határidős munkám, elmentem rá. Bő tíz perc sétára volt, egy nagyon régi, festményekkel és óriási csillárokkal, régi székekkel teli teremben. Kb. 30-40-en lehettünk, s amikor mindenkinek be kellett mutatkoznia, rájöttem, velem szemben egy kollégám ül!

Az egész előadás-beszélgetés kicsit olyan volt, mintha sales-es emberek szeretnének eladni valamit. Annyira dicsérték a modelljüket, hogy már zavart. Az isteni szendvicseik és narancsjuice-uk azért kárpótolt, valamennyire. Amikor vége lett, odajött hozzám a kollégám személyesen is bemutatkozni. Nagy felismerés volt mindkettőnknek, hogy nemcsak egy a munkahelyünk, de egy az osztályunk is! Aztán tisztába tettük a dolgot, azért nem találkoztunk eddig, mert ő külföldön volt pár hétre. (Nem akartam mondani neki, hogy én mindennap külföldön vagyok:)) Hihetetlen tempóval sétált vissza dolgozni, bicegősen nem bírtam követni őt.

Ma beszéltem telefonon az egyik portfolio.hu-s cikk írójával, tisztázni akartam pár dolgot a számításukban. Ezzel kapcsolatban az MNB-vel is vagy húsz percen keresztül értekeztem. Végül kénytelen voltam azt mondani a főnökömnek, hogy egy leadás előtt álló, kész cikkünk –rajtuk kívülálló okok miatt- hibás, át kell dolgozni. Nem volt boldog a hírtől...

Munka után szemészetre volt időpontom. Már egy ideje érzem, hogy újra kellene hordanom a szemüvegem, de a régi keret nem tetszik, így csak halogattam a dolgot. Amikor megtudtam, hogy a munkahelyem állja a vizsgálatot, plusz az első 100 fontot a keret árából, gondoltam, itt az idő!
A vizsgálat tulajdonképpen egy boltban volt, de még így is (vagy éppen ezért?) jobb gépeik volt, mint a pesti rendelőben. Sajnos jól éreztem, a jó pár évvel ezelőtt megsérült szemem tovább romlott, -1,5-re. A másik is követi, csak lassabb tempóban, jelenleg -0,75-ös. :(
Kaptam egy 20%-os kupont, amit beszámítanak a szemüveg rendelésénél. Próbálgattam vagy fél órán keresztül a kereteket egy ottani szakértővel, de az egyik rosszabbul állt, mint a másik... Rolanddal visszatérek.

A tegnapi mexikói vacsi után ma este egy mexikói filmet néztünk. Sajnos csak eredeti nyelv+angol felirat kombináció volt, ami távolságot tartott fenn a film és köztem.

A megreklamált és befutott telefonom pedig szépen csak töltődött a sarokban...

Pénteken elkezdtem szervezni egy közös kis kirándulást a közvetlen kollégákkal, valamint a spanyol lány által bemutatott nemrég kezdett fiatalokkal. Az volt a terv, hogy újra a kirándulós könyvünkkel indulunk útnak, s meg sem állunk, amíg a mágikus erővel bíró kövek vonzáskörzetébe nem kerülünk. Sokaknak tetszett az ötlet (vagy csak kedvesek akartak lenni?:)), de végül csak hárman vállalkoztak a túrára, amiből ketten valami buliban lyukadtak ki az este, és így nagy valószínűséggel nem sikerült volna időben felkelniük, ezért lemondták. Mivel csak egy ember maradt, úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk a dolgot egy másik hétvégére.

Végül mi sem mentünk a Stonehenge-hez, mert egyrészről kicsit később sikerült reggel elkészülni és így elég stresszes lett volna időben odaérni a célhoz (7-kor bezár és 16 km-t kell addig gyalogolni). Másrészről pedig, mivel az én új telefonom még mindig nem érkezett meg, fel akartam hívni őket, hogy reklamáljak, ami nem megy ám olyan egyszerűen s pláne nem gyorsan... Tekintettel arra, hogy az idő jobb volt, mint tökéletes, úgy döntöttünk, hogy a tengerpart felé vesszük az irányt. Útközben találtam a könyvben egy szintén 15 km-es sétát, ami végig a tengerpartot követte. Így jutottunk el Winchelsea-be.

Ez volt a séta célja. Leparkoltunk, majd vonattal akartunk eljutni Hastingba, ahonnan a túra indult volna. Arra viszont nem gondoltunk, hogy a vonat csak 2 óránként jár és a következőre éppen 1 óra 57 percet kell majd várnunk...:)

Így újabb programmódosulás, piknikezés egy domboldal tetején, rálátással a vízre és egy báránycsordára. 1 óra 57 perccel később újra a vonatállomáson voltunk, s negyed óra múlva már meg is érkeztünk a starthoz. Nincs is annál jobb, mint teli hassal, mediterrán forróságban, délután fél 5-kor belevágni egy hosszabb, közepes erősségű túrába!:-) De egy biztos, megérte!

Hasting -angol viszonylatban- egy nagyon hangulatos tengerparti település, kicsit Olaszországra emlékeztetett!

Az ide-oda kanyarodó sétálóutcákba bele-beletekintés, a roskadó halászbódék tömegén (+ fish&chips árusokén) keresztül sétálás, a napsütésben fagyizás, a tengerparti meleg szélben a hullámok zúgása, a sikló melletti lépcsőhegy megmászása, a sziklák tetejéről a tájban való gyönyörködés... mind elraktározódva az emlékeimben.

Azt hittük, nem lesz nehéz követni az utat, hiszen végig a parton maradunk. Nem volt igazunk, elég sokszor olyan elágazáshoz érkeztünk, amiről a könyvünk semmit nem írt... Kétszer sétáltunk keresztül egy-egy kisebb "falun", az utóbbi csak egy utcából állt, ami a szikla szélén vezetett, csodálatos kilátást biztosítva minden ház nappalijából. (Kivéve egyet, de probléma megoldva!) Roland egy rókával is barátkozni próbált, szerencsére csak a szemezésig jutottak.:)

Végül sikerült teljesíteni a távot bő 4 óra alatt. A célfalu egyetlen vendéglőjének konyhája éppen bezárt, egy kutyát sétáltató helyi bácsi a szomszéd települést ajánlotta nekünk, mert ott sok (>1?) vendéglátóipari egység található, hosszabb nyitvatartással. Megfogadtuk tanácsát, s mind a ketten egy nagy adag halas fogással zártuk a napot. Igaz, Rolandra még egy óra vezetés is várt...

Külön bejegyzést érdemelne, hogy a Roland okostelefonját mennyi mindenre tudtuk/ próbáltuk használni: például a vonat menetrendjére rákerestünk (igaz, kicsit későn). Emellett fotókat készítettünk, amelyeket egyből tovább is küldtünk egy-egy emailhez csatolva. A GPS segítségét kértük, ha eltévedtünk. Cseteltünk egy kicsit a szülőkkel és rákerestünk éttermekre a közelben...ez a multifunkcionális telefon?!

"Banking On Women: Finance & Beyond" névre hallgató konferencián lehetett ma részt venni. Belehallgattam egy-két előadásba, s nagyon érdekesek voltak, kifejezetten tetszettek! A Mongóliában és Kenyában végzett kísérletekről, valamint a pénzügyi kultúra fejlesztésében elért eredményekről számoltak be a meghívott előadók.

Példa: először kimutatták, hogy nem azért nincs megtakarításuk a Kenyában élőknek, mert ne tudnának félretenni. Ezután több fajta megtakarításra ösztönző módszerrel próbálkoztak. Sikeresnek bizonyult például már az is, hogy egy malacperselyhez hasonló dobozt adtak nekik, a kulccsal együtt! Tehát bármikor hozzáférhettek a félretett pénzükhöz. A kísérletben résztvevők mégsem tették, lett megtakarításuk!

Sajnos nem tudtam tovább maradni, mert sok munkám volt, pedig érdekelt volna a többi prezentáció is.  

Munka után elmetróztam a Roland városi laborjához, sikerült először eltévedni Londonban, rossz metróra szálltam! Ráadásul pár megállón keresztül észre sem vettem, mert belemélyedtem az újságolvasásba!:)

Így csak kis késéssel értünk egy Oktoberfest sörözőbe (Paulaner), ahol volt élő Ausztria-Németország meccsközvetítés. Mire megrendeltünk a csapolt barnasörünket (hideget és szénsavasat, ugyanolyat mint anno a MOM Parkban ittam), már rúgtak is egy szép gólt az osztrákok. Azonban sajnos ez nem volt elég a győzelemhez, az utolsó percek egyikében kaptak egy gólt, ami eldöntötte a végeredményt.

Másnapra kirándulást terveztünk, ezért jó lett volna időben ágyba jutni. Hazamentünk.

Ebédszünetben bélyeget mentem venni, ugyanis másfél hét múlva esküvőre vagyunk hivatalosak Bécsben, s az egy hete megkapott ötrészes meghívóban volt egy válaszboriték is, amit úgy illik, hogy visszaküldünk. (Habár már egy hónapja tudja a jegyespár, hogy megvettük a repülőjegyet, s hogy természetesen ott leszünk a nagy napon.) A legközelebbi postán elég hosszú volt a sor, de kivártam. Amikor sorra kerültem kiderült, használhattam volna az automatákat is, ahol természetesen senki nem volt. Most már ezt is tudom. Majd legközelebb.:)

Tegnap este kénytelen voltam felhasználni egy adag húst a fagyasztóból, mert felengedett. Készítettem egy narancsos-mézes páclevet, majd a narancs héját a kuszkuszhoz használtam fel. (Sajnos túl intenzív lett a végeredmény, annyira narancsos volt, hogy már nem ízlett.) A posta egy belső téren volt, ahol körben kávézók, kisebb éttermek voltak. És középen valami rendezvény, én éppen egy női táncoktatás közepére csöppentem. Leültem a lépcsőre, mint sokan mások, hallgattam a zenét, ettem a narancsos csirkét, élveztem a napsütést és jókat mosolyogtam a koreográfián.

Munka után Rolanddal akartunk valamit a városban csinálni. 5-kor jött egy kör-email az egyik kollegámtól, hogy nincs e kedvünk munka után a ragyogó napsütésben egy sört inni, majd a nyitott galériák éjszakájára benézni. Dehogyisnemvolt! Kisebb félreértések után sikerült nekünk is eljutni abba a pubba, ahol a többiek voltak. Többször kellett telefonos segítséget igénybe venni, de megérte! Elég különleges helyen voltunk, egy háztetőn, ahonnan nagyon szép volt a kilátás! A pub hangulata a Szimpla kertre emlékeztetett. Rolandot bemutattam pár kollégámnak, ittunk egy Heinekent, majd közösen elmentünk a galériák utcájába, ahol minden hónap első csütörtökén nyitott napot tartanak. Hihetetlen sok ember és a mai művészet pár „remekműve” fogadott. Én még mindig túl konzervatív vagyok, valószínűleg ezért nem tudom annyira értékelni azokat a képeket, amelyeken csak három ecsetvonás van, s az áruk közelít egy évi fizetésemhez. Mindenesetre megint egy élménnyel gazdagodtunk.

Rolandnak egy kísérlete miatt még vissza kellett menni a városi laborba, majd onnan a Victoria stationhöz siettünk, hogy elérjük a vonatunkat. Mivel a bokám még nem működött tökéletesen, sikerült megbotlani, s a tenyeremről egy darab bőrtől megszabadulni. Na csak ez hiányzott... És itt még nincs vége a napnak, hazaérve Roland ki akarta mosni a sebem (inkább csak bibim), s véletlen túl forró volt a víz, én egy óriásit kiáltottam. Mindeközben nyitva volt a bejárati ajtó, szellőztettünk. Ezután sehol nem találtuk a Roland új mobilját, gondoltunk, besurranó tolvaj volt a lakásban, amíg mi a fürdőszőbában voltunk. Végül a telefon meglett (olyan vékony, hogy nehéz észrevenni még egy kicsike lakásban is), s a sebemnek még talán jót is tett a forróvíz, reggelre nagyon sokat javult. Utólag csak nevettem az egészen...

Ma nem a bankban ebédeltünk, hanem egy "közeli" olasz étteremben, azzal a lánnyal, akit tegnap búcsúztattunk. Sajnos a bokám nem működött tökéletesen, nagyon egyedi gyaloglási stílust vettem fel, s még így is minden lépés lassú és fájdalmas volt. Több mint 10-en voltunk az étteremben, olyan szép idő volt, hogy kint ettünk a teraszon, és olyan jó volt a hangulat, hogy kb. 3 ebédszünetnyi ideig tettük mindezt. Sajnos még így is bőven ledolgoztam a 8 órát.

Mivel napközben több embertől hallottam, hogy meg kellene mutatnom a lábamat egy orvosnak, sőt, a titkárnő azt is felajánlotta, hogy otthonról dolgozzak, lementem a bank orvosi szobájába. Nem jártam sikerrel, nem volt olyan súlyos a helyzet, hogy soron kívül fogadjanak, szabad időpont pedig csak legkorábban másnapra volt.

A főnököm megjelent az asztalomnál pár kinyomtatott papírral: térkép a legközelebbi kórházról + információ a "minor injuries" osztályról. S azt mondta, mára legyen ennyi elég a munkából, s ő most elkísér egy dokihoz. Végül meggyőztem arról, hogy jól tudok tájékozódni, egyedül is menni fog a séta a kórházig.

Elég érdekesen működött a recepció, kint volt egy nap papír az asztalon, amin az állt, hogy jelenleg a bejelentkezés telefonon keresztül történik. Egy régi fajta, tárcsás és elég gusztustalan telefont kellett használni, automatikus kapcsolással. Próbáltam a fülemtől távol tartani a kagylót, amennyire lehetett...Többszöri próbálkozás után (közben Roland is befutott) végre sikerült beszélni valakivel, aki annyi kérdést tett fel, hogy gondoltam, mindjárt telefonon keresztül meghallgathatom a diagnózist is. De nem. Csak annyit mondott, hogy üljek le a váróteremben, hamarosan jön majd valaki értem. Azt már tudtunk, hogy az valaki nem egy orvos lesz, hanem egy ápoló(nő), mivel ezen az osztályon orvosok nem dolgoznak. Érdekes.

S valóban pár perc várakozás után már egy gyakornok ápolónő kezei között volt a lábfejem. Próbálta feleleveníteni a tankönyvből tanultakat, néha kissé elbizonytalanodott, hogy a lábfejem melyik részét is kellene nyomkodnia, de ilyenkor a kedves mosolya megnyugtatott... najó, azért örültem a hírnek, hogy double check-et kapok, egy gyakorlottabb ápoló személyében. Végül 2-0-ra a "nem tört el, de pihentetni kell" diagnózis győzött. Se egy pólyát, se egy krémet nem kaptam, csak egy dicséretet, hogy ügyes volt a lábam amiért nem kifelé, hanem befelé dőlt, valamint ebben az esetben az is pozitívumnak számít, hogy magassarkú cipőben voltam. Utóbbit kevésbé értettük, inkább a gyakornok lánytól eltanult mosollyal távoztunk.

Pihentetésképp csak egy kis sétát tettünk a Szt. Pál székesegyházhoz, vettünk meleg vacsit, amit a templom lábainál, egy padon ülve fogyasztottunk el. A naplemente nagyon szép színekbe öltöztette a minket körbeölelő épületeket.

Ma a teljes csapat értekezletet tartott, közel 50 ember! S nem elég hogy tudatlanságomban rossz helyre ültem, a „board közé”, és alig vártam, hogy vége legyen a gyűlésnek, egyszer csak az igazgató rám nézett, üdvözölt a csapatban, s megkért, hogy mutatkozzam be. Mivel nem ez volt az első napom, s nem is a második, furán éreztem magam. És a közel 49 rám meredő szempár valahogyan nem segített a helyzeten. Azért sikerült megbirkózni a feladattal.

Este kivételesen engem hívtak sörözni a munkatársaim, az egyik német lányt búcsúztattuk, ma volt az utolsó munkanapja. Mivel a lakásbérleti szerződésünk 3 hónapra szól, amiből az utolsó holnap kezdődik, döntenünk kellett, meg szeretnénk e hosszabbítani a szerződést egy újabb negyed évvel vagy sem. Két hete még biztosak voltunk a válaszban, azonban a vízpumpás eset óta elég fagyos a hangulat közöttünk. Az volt az ötletem, hogy üljünk le velük beszélni, tisztázzuk a helyzetet. Emiatt viszont fél 9-re haza kellett érnem, a sörözésre és a faszénen sütött mini hamburgerezésre csak bő egy óra jutott. A főnökeink egy része is csatlakozott az eseményhez, az egyik kedvenc témájuk épp az volt, hogy én egy farmházban élek, kint, vidéken... Mi ebben az olyan érdekes? Nem is értem!:) (képen: a munkahelyem, s az előtte levő kedvenc terem, a sörözővel)

Az esti beszélgetés a bérbeadókkal sajnos nem úgy sikerült, ahogy én gondoltam. Azt hittem, hogy pár perc alatt olyan lesz a hangulat közöttünk, mint régen...de nem így volt, elég hidegek voltak, s most már egyértelművé vált az is, hogy a megígért dolgokra (TV, fogas...) ne várjunk tovább. Este 10 óra volt, amikor visszatértünk a házikónkba. Tehát még 2 óránk volt az előnyök és a hátrányok összevetésére. Végül amellett döntöttünk, hogy maradunk, szeptember végéig legalább... Én még mindig bízom abban, hogy idővel jobb lesz a kapcsolat velük.

És van itt még valami… Általában cipőt cserélek a munkahelyemen, ha nem is sportcipőben (mint sokan mások), de lapostalpúban gyalogolok reggel és este. A sörözés miatt azonban a magassarkúban maradtam. Kilépve a munkahelyemről sikerült az első lépcsősor utolsó fokát nem észrevenni. Kiment a bokám. Komoly baj nem történhetett, mert a szokásos 20 perces sétát a vonatállomáshoz 15 perc alatt kellett megtennem, és sikerült! Mondjuk igaz, ami igaz, másfélszer vastagabb a lábfejem, mint általában...

Bank Holiday van újra, de ez az első, ami már rám is vonatkozott. Nem sok mindent csináltunk, de éppen ez volt benne a jó!

Életem talán első igazi gulyáslevesét főztem, marhahúsból. Mire megpuhult a hús, ki is lett takarítva a lakás, s még hajat is mostam (ami nálam mindig egy nagy projekt)! A leves nagyon nagyon nagyon finom lett, igazi magyaros ízekkel!!! A főztömre általában elég kritikus Roland is csak annyit mondott, hogy tökéletes!:) Az ebédet megbolondítottuk azzal, hogy kint a szabadban, a laptop asztalkára terítettünk. Ha nem is kertben, de ahhoz hasonló érzéssel falatoztunk. Az i-re a pontot pedig a pezsgősüvegbe töltött, parafadugós, barna Leffe sör adta. A második i és rá a pont az ebéd (végül vacsi) folytatása volt. A magyaros levest egy osztrák fogás követte, a császármorzsa! A tésztát több fajta módon is kisütöttem, volt Anyu féle apróbb morzsa és Roland anyukája féle, nagyobb darabokban hagyott tészta. Jóllakottan ágyba dőltünk, filmet néztünk és arra gondoltunk, hogy mennyire nincs kedvünk holnap munkába menni...

Biciklizni mentünk Roland kollégáival, úticélunk egy sörfesztivál meglátogatása volt! Nagyon tetszett a környék és különösen jólesett a sport! (Leszámítva azt, hogy két fiút kellett követnem, ami csak az első 5 percben sikerült. Utána inkább ők követtek engem!:))

A sörfesztivál nem is volt olyan messze(+), de nem is volt olyan nagy(-) és fiatalos(-), mint gondoltuk. Egy kisebb sátorban kb. 30 különböző angol (azaz meleg és szénsavmentes) sört lehetett kipróbálni. Elég hamar elértem a telítettségi pontomat, olyan volt mintha régi söröket  kóstolnék. Érdekes módon Roland sem élt igazán a lehetőséggel!

Amikor valaki felvetette, van e kedvünk petangozni, én nagyon lelkes lettem, mert én, a nagy petangos múlttal rendelkező játékos azt hittem, mindenkinél ügyesebb leszek. De az apró kavicsos pályán valahogyan nem hozta meg a várt eredményt a különleges dobótechnikám.:) A petangozás után már elég éhesek voltunk, de a konyha délután zárva volt, fél7-ig várnunk kellett a steakünkre.  A csapatból valaki mesélte, a közelben látott egy Spart. Sajnos hittünk neki, s útnak eredtünk. (Már ott kellett volna gyanakodni, hogy Angliában egy Sparral sem találkoztunk...) 10 perc helyett egy órát tekertünk korgó gyomorral a napsütésben, hogy végül egy ismeretlen boltban (v)együnk egy-egy szendvicset. Mire visszaértünk a többiekhez, már a konyha is kinyitott, de mivel nem voltunk (már) olyan éhesek, csak egy adagot rendeltünk kettőnknek. Hazafelé csak az első vonatállomásig bicikliztünk (az sem volt ám nagyon közel), mert kezdett besötétedni, valamint a combizmom  felmondani a szolgálatot. A vonat Sutton-ig vitt minket, ahonnan azt az utat tettük meg kerékpárostul, amit már többször legyalogoltunk egy-egy pub-os este után. Izgalmas volt a sötétben az erdei utat követni, fákat kerülgetni...

Nagy lustálkodással kezdtük a szombatot! Olyan jó volt nem egyből kiugrani az ágyból, hanem csak ébredezni, ágyban reggelizni, kávézni! Mivel a hűtő teljesen kiürült, vásárolni indultunk, vittük magunkkal az egyik kuponunkat, amit azért kaptunk, mert a legutóbbi vásárlásunk -a többi nagyobb bolt áraival összehasonlítva- nem volt legalább 10%-kal olcsóbb. Amíg én vásároltam, Roland fodrászhoz ment. Mivel pénztárca nélkül voltam, kénytelen voltam kosarat használni. Amikor már leszakadt a karom és egyébként sem volt már hely hova pakolni, a teli kosarat elrejtettem az egyik sorban, s elkezdtem megtölteni a következőt. Végül már csak a kosarak mellé rakodtam...Ritkán járunk vásárolni, de akkor képesek vagyunk a fél boltot felvásárolni!:)
Este a Bajnokok Ligája döntőjét néztünk Greenwichben abban a pubban, ahol anno az eurovíziós dalfesztivál döntőjénél voltunk. Elhívtuk Roland két kollégáját is. Előtte már többször áradoztunk nekik, hogy milyen szupi, hangulatos a hely....csak arra nem gondoltunk, hogy egy Manchester United & Barcelona meccs nagyobb népszerűségnek örvend, mint egy dalfesztivál... Ráadásul csak kis késéssel sikerült odaérni. Hihetetlen tömeg fogadott, nemhogy szabad asztal, de nagyon szabad állóhely sem volt! Azért feltaláltuk magunkat, kihasználtuk, hogy egy spanyol lány van közöttünk, egy kisebb spanyol társaság mellett szorítottunk magunknak helyet. A billiárdasztal pedig tökéletesen betöltötte az asztal szerepét az óriás hamburger elfogyasztása közben. (éljen a beer & burger akció) Bánatunkra/örömünkre átmentünk egy másik pubba a közelben, ahol sok különleges sört árulnak. Én kipróbáltam a csokis sört, nagyon finom volt, az étcsokoládé csak a sör utóízében érződött. A hazamenetelt nem terveztük meg előre, így mindenre sokat vártunk, közel 2 óra alatt sikerült hazajutni....de ha majd megkapja a Roland a szupi telefonját, ilyen nem fordulhat elő többé!:)