Miközben rengeteg feladatom volt, amiket be kellett fejezni, ráadásul úgy, hogy 45 perccel hamarabb el tudjak indulni, ki kellett ugranom egy boltba kenyeret venni, amiből a mini teakonyában szendvicseket gyárthattam az útra. Megbirkóztam a feladattal, olyannyira hogy a megbeszélt vonatnál eggyel korábbit is elértem! (Rolanddal nem a lutoni reptéren, hanem már egy korábbi helyen volt megbeszélve a találkozó. Ő kocsival indult útnak a munkahelyéről, én pedig vonattal.) Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet e felszállni rá, mert ugyan a vonat egészen Luton-ig vitte az utasokat, tehát az irány nekem is jó volt, de nem tudtam, melyikkel érek oda gyorsabban. Végül felszálltam rá.
Már vagy 20 perce zötykölődtem, amikor Roland hívott: valószínűleg nem lesz ideje felvenni engem, mert egy dugóban áll. Szupi. Egy újabb negyedórával később már úgy tűnt, a repülőt sem fogja elérni.... Majd javult a helyzet, s mivel az eggyel korábbi vonaton ültem (éljenek a női megérzések), egyből Lutont tudtam megcélozni. A vonatjegyem azonban nem volt érvényes a teljes távra, s az ellenőrt sehol sem találtam. Az okostelefonom természetesen lemerült, így nem tudtam se azt megnézni, hogy hányra érek oda, se azt, hogy mennyibe került volna a jegy a reptérig, se azt, hogy vannak e kapuk a kijáratnál (vagyis lehet e bliccelni).
Szóba elegyedtem egy nagy hátizsákos sráccal, sejtettem, hogy ő is a reptérre tart. Tőle megtudtam a várható érkezési időt, valamint közösen kikalkuláltuk a jegyárkülönbözetet is. Szerencsére annyi pénz még volt nálam, de nem sokkal több... (A bankkártyámat még mindig nem kaptam meg.)
Leszálltunk a reptérnél, mentünk a kijárat felé. Már láttam a kapukat... A fiú csak annyit mondott, menjünk oda az egyik kapuőrhöz, s vázoljuk fel a helyzetemet. Még bólintani sem volt időm, már ott álltunk egy nő előtt, s hallgattam a sztorimat a fiú előadásában. Nem sikerült meggyőznie a nőt, 40(?) font büntetésről beszélt. Mivel nem volt nálam annyi pénz, plusz időközben egyedül maradtam, mert indult a reptéri busz (ami azt jelenti, hogy még nem is vagyok a célnál??!), lényegre törőbbnek kellett lennem. Kinyitottam a pénztárcám, amiben csak aprópénz zörgött. Ez volt a(z őszinte) fegyverem. És győztem! Végül a normál kiegészítő jegyet kellett csak megvennem, s még én is elértem a buszt!
Azonban itt még nincs Happy End, amikor leszálltam a reptérnél csörgött a (régi) mobilom, Roland csak annyit mondott, hogy menjek nélküle. Ő egy újabb dugóba került.
Mivel arra készültem, hogy majd a kocsi vár Luton közelében, és a 10 perces út alatt a csomagokat szortírozhatom, s például a munkahelyi táskámat a csomagtartóba tehetem, nem igazán voltam útrakész. Több szatyor a kezemben, két táska, egy kistáska, folyadék, dezodor...
...és arról nem is szólva, hogy a beszállókártyám a Rolandnál volt! Megkérdeztem a Ryanair pultnál, mit lehet tenni, a válasz, 40 fontért kinyomtatják a jegyem. Annyi pénz még továbbra sem volt nálam. A főbejárat előtt sétáltam fel és alá, s vártam a Rolandra. Próbáltam a csomagjaim számát lecsökkenteni, de nem igazán sikerült. A poggyászfeladást lezárták, Roland sehol. Kb. fél óra volt még indulásig, amikor megszólalt a telefonom, Roland volt, már leparkolt a lefoglalt helyünkre, most várja a kisbuszt, ami behozza. Max. 10 perc. Pulzus mérhetetlen. Futásra készen várakoztam. Rolandot megláttam a forgóajtóban, egy gyors szemkontaktus + iránymutatás, majd futááás!
Természetesen a mozgólépcső nem működött, a magassarkú cipőmben hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Természetesen az útlevél ellenőrzésnél éppen az előttünk álló családnál akadt valami probléma. Természetesen a csomagellenőrzésnél hihetetlen nagy sor fogadott. Tudtuk, ha ezt ki kell várnunk, nem érjük el a gépet. Végül egy külön sort nyitottak nekünk, s a folyadékokkal együtt átengedték mind a négy csomagom. A kapu az egyik legmesszebbi volt, félúton úgy éreztem, hogy nem bírok tovább futni...de nem volt más választásom. Viszont amikor a távolból megláttuk a beszállókapunk előtt kígyózó sort, (részben) megnyugodtunk. Még arra is jutott idő, hogy feltöltsük a palackunkat vízzel!:) Már csak amiatt izgultunk, mi lesz, ha kiszúrják, hogy több csomagunk van, mint a megengedett. De szerencsére ezt is megúsztuk. Fent ültünk a gépen, teljesen leizzadva, még jó pár percig kutyaként lihegve, de megcsináltuk!!! Az biztos, ha egy filmben látnám mindezt, azt mondanám, hogy az egész klisékre épül...
Pozsonyban Roland tesója és barátja vártak ránk, kocsival. Bécsbe érve elmentünk vacsorázni a közelbe, nem volt zárva a konyha még éjfélkor sem! Hát igen, ez nem Anglia!:) És éjjel nyitott ablaknál aludva is melegünk volt! Hát igen, ez nem Anglia! Vagy ezt mondtam már…?:)
