Ma nem a bankban ebédeltünk, hanem egy "közeli" olasz étteremben, azzal a lánnyal, akit tegnap búcsúztattunk. Sajnos a bokám nem működött tökéletesen, nagyon egyedi gyaloglási stílust vettem fel, s még így is minden lépés lassú és fájdalmas volt. Több mint 10-en voltunk az étteremben, olyan szép idő volt, hogy kint ettünk a teraszon, és olyan jó volt a hangulat, hogy kb. 3 ebédszünetnyi ideig tettük mindezt. Sajnos még így is bőven ledolgoztam a 8 órát.
Mivel napközben több embertől hallottam, hogy meg kellene mutatnom a lábamat egy orvosnak, sőt, a titkárnő azt is felajánlotta, hogy otthonról dolgozzak, lementem a bank orvosi szobájába. Nem jártam sikerrel, nem volt olyan súlyos a helyzet, hogy soron kívül fogadjanak, szabad időpont pedig csak legkorábban másnapra volt.
A főnököm megjelent az asztalomnál pár kinyomtatott papírral: térkép a legközelebbi kórházról + információ a "minor injuries" osztályról. S azt mondta, mára legyen ennyi elég a munkából, s ő most elkísér egy dokihoz. Végül meggyőztem arról, hogy jól tudok tájékozódni, egyedül is menni fog a séta a kórházig.
Elég érdekesen működött a recepció, kint volt egy nap papír az asztalon, amin az állt, hogy jelenleg a bejelentkezés telefonon keresztül történik. Egy régi fajta, tárcsás és elég gusztustalan telefont kellett használni, automatikus kapcsolással. Próbáltam a fülemtől távol tartani a kagylót, amennyire lehetett...Többszöri próbálkozás után (közben Roland is befutott) végre sikerült beszélni valakivel, aki annyi kérdést tett fel, hogy gondoltam, mindjárt telefonon keresztül meghallgathatom a diagnózist is. De nem. Csak annyit mondott, hogy üljek le a váróteremben, hamarosan jön majd valaki értem. Azt már tudtunk, hogy az valaki nem egy orvos lesz, hanem egy ápoló(nő), mivel ezen az osztályon orvosok nem dolgoznak. Érdekes.
S valóban pár perc várakozás után már egy gyakornok ápolónő kezei között volt a lábfejem. Próbálta feleleveníteni a tankönyvből tanultakat, néha kissé elbizonytalanodott, hogy a lábfejem melyik részét is kellene nyomkodnia, de ilyenkor a kedves mosolya megnyugtatott... najó, azért örültem a hírnek, hogy double check-et kapok, egy gyakorlottabb ápoló személyében. Végül 2-0-ra a "nem tört el, de pihentetni kell" diagnózis győzött. Se egy pólyát, se egy krémet nem kaptam, csak egy dicséretet, hogy ügyes volt a lábam amiért nem kifelé, hanem befelé dőlt, valamint ebben az esetben az is pozitívumnak számít, hogy magassarkú cipőben voltam. Utóbbit kevésbé értettük, inkább a gyakornok lánytól eltanult mosollyal távoztunk.
Pihentetésképp csak egy kis sétát tettünk a Szt. Pál székesegyházhoz, vettünk meleg vacsit, amit a templom lábainál, egy padon ülve fogyasztottunk el. A naplemente nagyon szép színekbe öltöztette a minket körbeölelő épületeket.
