Ma a teljes csapat értekezletet tartott, közel 50 ember! S nem elég hogy tudatlanságomban rossz helyre ültem, a „board közé”, és alig vártam, hogy vége legyen a gyűlésnek, egyszer csak az igazgató rám nézett, üdvözölt a csapatban, s megkért, hogy mutatkozzam be. Mivel nem ez volt az első napom, s nem is a második, furán éreztem magam. És a közel 49 rám meredő szempár valahogyan nem segített a helyzeten. Azért sikerült megbirkózni a feladattal.
Este kivételesen engem hívtak sörözni a munkatársaim, az egyik német lányt búcsúztattuk, ma volt az utolsó munkanapja. Mivel a lakásbérleti szerződésünk 3 hónapra szól, amiből az utolsó holnap kezdődik, döntenünk kellett, meg szeretnénk e hosszabbítani a szerződést egy újabb negyed évvel vagy sem. Két hete még biztosak voltunk a válaszban, azonban a vízpumpás eset óta elég fagyos a hangulat közöttünk. Az volt az ötletem, hogy üljünk le velük beszélni, tisztázzuk a helyzetet. Emiatt viszont fél 9-re haza kellett érnem, a sörözésre és a faszénen sütött mini hamburgerezésre csak bő egy óra jutott. A főnökeink egy része is csatlakozott az eseményhez, az egyik kedvenc témájuk épp az volt, hogy én egy farmházban élek, kint, vidéken... Mi ebben az olyan érdekes? Nem is értem!:) (képen: a munkahelyem, s az előtte levő kedvenc terem, a sörözővel)
Az esti beszélgetés a bérbeadókkal sajnos nem úgy sikerült, ahogy én gondoltam. Azt hittem, hogy pár perc alatt olyan lesz a hangulat közöttünk, mint régen...de nem így volt, elég hidegek voltak, s most már egyértelművé vált az is, hogy a megígért dolgokra (TV, fogas...) ne várjunk tovább. Este 10 óra volt, amikor visszatértünk a házikónkba. Tehát még 2 óránk volt az előnyök és a hátrányok összevetésére. Végül amellett döntöttünk, hogy maradunk, szeptember végéig legalább... Én még mindig bízom abban, hogy idővel jobb lesz a kapcsolat velük.
És van itt még valami… Általában cipőt cserélek a munkahelyemen, ha nem is sportcipőben (mint sokan mások), de lapostalpúban gyalogolok reggel és este. A sörözés miatt azonban a magassarkúban maradtam. Kilépve a munkahelyemről sikerült az első lépcsősor utolsó fokát nem észrevenni. Kiment a bokám. Komoly baj nem történhetett, mert a szokásos 20 perces sétát a vonatállomáshoz 15 perc alatt kellett megtennem, és sikerült! Mondjuk igaz, ami igaz, másfélszer vastagabb a lábfejem, mint általában...
